Egy hét kék - 7 x 60 km a kéktúrán (végül 3 x 60)

Aki még emlékszik a blog indító bejegyzésére, az tudja, hogy egy jelentős motiváló tényezőként volt jelen a Kristóf barátommal kötött fogadás, aki szerint nem tudok gyalogolni 7*60 kilométert. A túra végkimenetele már jó ideje ismeretes mindenki számára, így a fogadás nyertese nem lehetett kétséges. (Az első bejegyzés szavaival élve a "csúnyán pofára esés" következett be. Na jó, azért visszatekintve már nem fogalmaznék ilyen drasztikusan...) Sőt, a fogadásban kitűzött feltételek jó része is teljesítve lett már, csak a blogon nem esett szó az utóbbi időben az expedíció ezen vonzatáról.

Hogy miben is fogadtunk? Hát, az bizony egy bonyolult (és számomra egyáltalán nem előnyös :) rendszer volt, de a lényeg, hogy végül egy jó adag gyros meghívással és egy egyedi pólóval lógtam Kristófnak. Utóbbi témája a kudarcba fulladt rekordkísérletem kellett hogy legyen. Az alábbi képen meg is tekinthetitek a novemberi ünnepélyes átadás rekonstrukcióját.

A fogadás nyertese új kedvenc pólójában

No de én ezt most ennyiben is hagyom, vagy netán lesz folytatása a fogadásnak?

A nagy fordulat a tovább után jön!

Mint azt korábban említettem már, a túra három napja alatt a fényképek mellett rövid videókat is készítettem. Tervezgettem, hogy majd így meg úgy összevágom a hét nap alatt fölhalmozott felvételeket, és az majd milyen jó lesz. Érthető módon ez a projekt is félbeszakadt, így végül a videókat csak egy random zenés montázsban teszem közzé. A videóban benne van szinte az összes útközben készített kép, és részletek a videókból. Amúgy szinte teljesen véletlenszerű az összeállítás, de remélem, hogy azért valamit átad annak a bizonyos 2010. augusztus 16, 17, 18-nak hangulatából.

Pihenten ébredek a kellemesen felmelegedett sátorban. Ránézek az órámra: lassan 10 óra lesz. Heh, na igen, mára nem állítottam be ébresztőt. Milyen jó is az... Az utóbbi három keserves, sötét és hideg hajnali kelés után most a ház takarásából, a sátron keresztül is látom, hogy világos van. De végül is most már nem köt semmi, és alvás téren van mit bepótolnom, így visszadőlök kicsit. Hamarosan unokatesóm hívására ébredek, aki érdeklődik a túrával kapcsolatban. Na, itt az első magyarázkodás ideje... :) Szépen elmondom neki, hogy hogy is alakult a dolog, és sajnos befejeztem a túrát.

A feladás ezen részétől tartottam leginkább. Nem is maga az zavar, hogy nem sikerült, és ezt adott esetben el is kell mondanom, felvállalnom a barátaim, ismerőseim előtt, hanem az, hogy talán ezzel valamiféle csalódást okozok azoknak, akiket felspanoltam a projekttel kapcsolatban és lelkesen követték az eseményeket, drukkoltak nekem. Kicsit olyan érzésem van, hogy cserben hagytam őket, hogy többre számítottak tőlem. Azt hiszem, sokan megszokták a családomban, barátaim, ismerőseim között, hogy bármilyen őrült teljesítménytúra tervvel állok elő, és akármennyire is mondom, hogy "hát ez azért nagyon kemény lesz, és könnyen lehet, hogy nem sikerül", ha később rákérdeznek, hogy "na, hogy ment?", akkor mindig a "hát, kemény volt, de végül meglett" választ kapják egy visszafogott mosoly kíséretében.

Az Ágasvári turistaház - eddig jutottam 3 nap alatt Bódvaszilasról (~181 km, ~6380 m+)

Most pedig eddigi legjobban "promózott" kísérletemen vallok kudarcot, amikor a legtöbben tudtak a terveimről, és sokan szurkoltak. A döntéssel kapcsolatban még mindig nincs bennem kétely, de az érdeklődők cserben hagyása miatt nyugtalan vagyok kicsit. Őrlődök, hogy vajon a túlzott kényelmességem vagy egyszerűen az irreális tervek, netán a túlzottan spontán kivitelezés miatt alakult-e így. Talán jó volt így, csak nem kellett volna blogolnom róla, és reklámoznom fűnek-fának.

Így egy szűk liter víz és egy fájós boka büszke tulajdonosaként érkezek a siroki vasútállomásra, ahol egyszerűen nem találom a pecsétet, pedig emlékezek a Mátrabércről is, hogy ott díszelgett az egyik fenyőfán. Azonban most a kis felfestett pecsét bélyegző nélkül árválkodik a magas fa törzsén. Próbálok becsöngetni az állomásépület melletti házikóba, de nem érkezik válasz. Előkotrom a mobilomat, és fölhívom a bátyámat, aki az okt fórumon megtalálja, hogy a pecsétet mostanában a faluban érdemes keresni. Na, szép. Kicsit még panaszkodok a telefonba a bokámról meg az általában nem túl jó kilátásaimról. Kemény szakasz előtt állok, hiszen a következő 20 km-en rengeteg emelkedés mellett kell följutnom a kékesre, és onnantól van még egy húszas hátra. Kezdek erősen kételkedni benne, hogy sikerülni fog ez a nap. Csinálok egy fényképet pecsételés helyett, eszek egy kis szalonnás kenyeret (ami sajnos nem esik túl jól), majd fél egy fele indulok neki a túrám eddigi legkeményebb szakaszának.

Nézegetem a térképet, de forrást csak viszonylag nagyobb kitérőkkel tudnék útba ejteni, így úgy döntök, hogy a Kékesig egyszerűen spórolok a vízzel. Nem kell sokat várni, míg tisztességes emelkedésbe kezd az út. Eleinte még jó lendületesen haladok, talán majdnem másfél órát is megyek egész korrekt sebességgel. Aztán persze egyszercsak elkezd elhagyni az erőm. Iszok és kajálok egy kicsit, és innentől próbálok egy kicsit visszafogottabban menni, nehogy lerobbanjak. A meredeken felfelé haladás alatt minden lépésnél egyre inkább érzem, hogy a jobb lábammal valami tényleg nincs rendben. Ahogy a lábfejemet emelgetem, akkor nyilal valami furcsa fájdalom a sípcsontom elején végighúzódó izom aljába. Azért még bőven bírható a dolog, inkább a fogyó energiáimmal kell küzdenem egyelőre. Közben becsatlakozik a sárga jelzés, vagyis elérem Jóidő-nyakat, ez eddig a bő harmada a gerincen fölfelé kanyargó útnak.

A Siroki vasútállomáson - pecsét helyett

Innentől akármennyire is próbálok ésszel menni, végleg úgy érzem, hogy minden erőm elhagy. Eléggé szomjazom, de nem akarom már most fölhajtani a maradék kevés vizemet. Az álmosság is rám tör egyre erősödő hullámokban. Most sorban kell szép kis huplikat megmászni, de már nagyon nem akaródzik menni. Az agyműködésem is készenléti üzemmódba vált, már csak a "Feküdj be a bozótba és aludj!" üzenetet üvölti a szervezetem felé. Hihetetlen lassúsággal küzdöm magam át Szederjes-tetőn és Jaguson. Mire Oroszlánvár durván meredek ormára is felkapaszkodok, már darabokban vagyok. Úgy döntök, hogy megpróbálok pihenéssel gyűjteni egy kis erőt, így leheveredek a csúcs jellegzetes púpjának tövébe. Ez most bizony igencsak jól esik. Amúgy gyönyörű a táj és az idő is, csak a nagyhátizsákos túrázáshoz tűnik most túl melegnek a klíma. De így heverészve...hát, tudnék most itt aludni egy fél napot is. 

Szokatlanul nyugodt éjszaka után ébredek a szarvaskői vasútállomás szélvédett teraszán. Fél szemmel kipislogva a hálózsákból egy Bzmot-ot vélek befutni látni az állomásra. Fel- és leszálló nincs, csak a mozdonyvezető néz rám értetlenül a kis piros szerelvényből. Visszahajtom a fejem, és rögtön el is bizonytalanodok, hogy ezt most álmodtam-e vagy sem. Még talán fölébredek a karórám csipogására is egy pillanatra, de utólag ebben se vagyok már biztos. Annyi biztos, hogy "kényelmes szállásomnak" megvan a böjtje, mivel majd' egy órával tovább alszok a tervezettnél, így csak hat előtt pár perccel indulok útnak a szokásos reggeli rutin után. (Hálózsák, polifoam összepakolása, vízhólyagok leragasztása, fölöltözés és egy kis reggeli magamba diktálása.)

Szarvaskő hajnalban

Az elalvást ellensúlyozó, szinte hihetetlennek tűnő pozitívum az, hogy ezúttal száraz cipőben indulhatok az előttem álló útnak. Első megállóm úgy 10-15 méterre található szálláshelyemtől, mivel a szarvaskői pecsét lenyomását reggelre hagytam. Ezt az igazolást is beszerezve kifelé veszem az utat a településről. Közben futkosnak a gondolatok a fejemben, szinte bírkóznak egymással a pozitív és negatív dolgok a mai nappal kapcsolatban: "Az első 20 kilométer se a Bükk, se a Mátra térképen nincs rajta, és természetesen még soha nem jártam errefelé, a maradék negyven mátrai kilométert viszont elég jól ismerem. Persze ha tájékozódásról van szó, nálam soha nem lehet tudni...aztán ott van az a cirka 1400 méter szintemelkedés a Sirok-Kékestető szakasz 20 kilométerén, ami nem ígérkezik könnyűnek. De legalább végre száraz a lábam. Mondjuk mintha éreznék valami kellemetlen húzódást a jobb bokámban."

Ilyen gondolatok közepette érek ki a faluból, folytatva az enyhe emelkedést egy patakvölgyben kanyargó műúton. Hamarosan egy óriási fehér kutyát látok szembe jönni. Nem értek nagyon a fajtákhoz, de azt hiszem ez egy kuvasz lesz. Gyorsan realizálom, hogy amennyiben nincsen barátságos kedvében a jószág, akkor nincs sok esélyem, így mindent egy lapra feltéve nem elkullogni vagy hullát tettetni próbálok, hanem odamegyek barátkozni a kutyushoz. Szerencsére jól fogadja a közeledésemet, így egy percnyi simogatás után továbbindulok, búcsút véve a nálam valószínűleg markánsan nagyobb testsúllyal rendelkező ebtől. Még egy jó ideig emelkedek a betonúton mígnem kiérve az erdőből, egy hajtűkanyar után, házak közé beérve azt veszem észre, hogy már egy jó ideje nem láttam jelzést, csak ferde kék csíkokat a villanyoszlopokon. Még kicsit emelkedek a hazák mellett, ismét egy hajtűkanyart téve, de csak nem bukkan föl a rendes kék jelzés. No, hát nem tartott sokáig eltévedni, alig fél órája vagyok úton. Kissé frusztráltan kocogok vissza egészen az első hajtűkanyarig, ahol fölfedezek egy egészen apró csapást a bozótosban.

A rozsnakpusztai bélyegzőhely

Nagy nehezen betuszkolom magam az apró cserjék és a szúrós bokrok közé, és láss csodát, pár méterrel beljebb valóban ott virít a kék jelzés egy vékonyka fán. Az öröm sajnos nem tart sokáig, mivel a bozótosból kivergődve azt kell konstatálnom, hogy a sűrű, szúrós aljnövényzet alatt egy korrekt kis patak csordogál. No, hát eddig volt száraz a lábam. Itt ezen a bozótosokkal körbevett kis mezőn a jelzést is elvesztem ismét. Ismét pár perc kavarás következik, sok sok fűben tocsogással (időközben rá kellett jönnöm, hogy nem patak van a fű alatt, inkább egy apró tavacska), majd végül egy póznán lelem meg a kék csíkot. Szerencsére viszonylag hamar magam mögött hagyom a dzsungel-szerű aljnövényzetet, és normálisabb talajon folytathatom utam.

Kedd van, 4:30. A változatosság kedvéért az elszáguldó kamionok zaja helyett ezúttal a karórám halk csipogására riadok fel. Beletelik pár percbe míg egyáltalán fölfogom, hogy hol is vagyok, és mi van. Visszadőlök még pár kamionnyit, aztán nagy nehezen föltápászkodok. Összepakolom a fekvőhelyemet, aztán agyhalott módjára elnyammogok egy kis májkrémes kenyeret. Közben a szembelévő buszmegállóban már gyülekeznek a korán munkába menők, majd lassan körém is elkezdenek szivárogni az emberek. Itt az ideje indulnom. A cipőm még csuromvizes, így nem pazarolok száraz zoknit, jó lesz a tegnapi. Nem egy komfortos érzés, de ez van.

Putnok után, hajnalban

5:01 perckor elindulok Putnok központja felé, hogy visszatérjek a kék jelzésre. Innen még egy bő tíz perc a vasútállomás, ahol begyűjtöm a mai első pecsétet. A várost aszfaltos úton hagyom el, melyet még jópár kilométeren keresztül követek, csipáim mögül pislogva a körülöttem elterülő, szép, lankás tájra. Hamarosan a vasutat keresztezve elhagyom a műutat, de továbbra is jó minőségű, murvás úton haladok, így az erdőbe érve jó tempóval tudom megkezdeni az emelkedést. Pár bozótban csörtető vadon kívül nem sok minden zavarja meg a viszonylag lendületes fölfelé haladást az üdítően kellemes talajú  úton.

Pár kilométer múlva kiérek az erdőből, ahol már korántsem olyan rózsás a helyzet. A ködben bújkáló dombokkal körülvett mezőkön a sár uralja a terepet. Ismét manőverezgetés, csúszkálás és cuppogás következik. Uppony előtt nem sokkal  sikerül rosszul megítélnem a következő lépésemhez kiszemelt talajrész szilárdságát, így meglepetésszerűen bokáig süllyedek az érzékelhetően vendégszerető trutyiban. Kikászálódva már kisebb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy hova lépek, úgyhogy hamar el is érem a falut, ahol az első kék kútnál lábat mosok cipőstül.

Az Uppony előtti terepviszonyok

A faluban a pecsét mellett boltot is keresek, mivel be kéne tankolnom a napi kajámat. Az első szembejövő helyi útmutatására letérve a kékről elindulok a bolt felé, a falu másik végéhez. Útközben megtudom, hogy a pecsétet is itt kell keresnem. A boltba érve összeszedegetem a szükséges élelmet, de a pénztárnál kiderül, hogy a bélyegző mégse itt, hanem egy másik boltban van. Fizetés után rögtön átmegyek a másik üzletbe, ahol elmondják, hogy a pecsét nem náluk, hanem egy harmadik boltban van. Ez már jóval messzebb van, azonban igencsak közel a kék útvonalához. Szép kis kört mentem feleslegesen, no de mindegy. A harmadik közértben már megkapom a nem túl jó állapotban lévő bélyegzőt, és visszatérek a kékre, hogy ezután a tervezettnél jóval hosszabb intermezzo után elhagyjam a falut. Persze ez nem ilyen egyszerű, a patakhoz érve látom, hogy a kis fahíd az úttól jópár méterrel lejebb, a vízben nyugszik. Már eljátszadozom az átgázolás gondolatával, de mivel nincs túl sok kedvem derékig merülni, így inkább alternatív megoldás után nézek. Visszatérve a bolt utcájába szerencsére találok is egy masszívabb hidat, amin átkelve hamar újra a jelzésen találom magam.

Az émelyítően édes piskótatekercsen rágódva sétálok ki Aggtelek házai közül, már csak egy fejvizezésre állok meg az utolsó kék kútnál. A faluból kiérve még egy jó ideig a betont koptatom, míg végül a jelzés jobbra elhagyja a műutat. Innentől a tisztásokkal és tarvágásokkal tarkított erdőben ismét a sár az úr. No meg a pókhálók. Meg a legyek, meg a muslicák. Ritka frusztráló kilométerek következnek, gyakorlatilag minden lépésemre több pókháló jut, melyeket jobb esetben a lábammal, rosszabb esetben az arcommal távolítok el a helyükről. Közben folyamatosan manőverezgetni kell a sártócsák között, a fejem körül körözgető rovarpark pedig csak ráadás. Kicsit már fáradtnak érzem magam a dologhoz, de tűrni kell.

Hmmm...hát igen.

Egy bő órán át viaskodok a vadonnal, közben kétszer benézem a jelzés irányváltásait, de végül kiérek az erdőből, és egy nagyon szép, lankás táj tárul elém. A jelzés hamar rátér egy műútra, amin már egészen a következő faluig, Zádorfalváig vezet az utam. Itt betérek a kocsmába a pecsétért, majd az utcán leülök egy elhagyott ház lépcsőjére, hogy kifújjam magam és egy kis energiát magamhoz vegyek. Most 43 kilométer környékén járok, tehát már csak szűk húsz van hátra a napi célomig. Egészen jól állok időben, négy körül már indulok is tovább a következő falu, Gömörszőlős irányába.

A Zádorfalvára vezető műút

A térképvázlaton jól látszik, hogy még mielőtt kiérnék a faluból, a műútról balra le kell térni, majd többé-kevésbé irányban maradva, egy völgyet követve lehet elérni a következő állomást. A falu végét jelző tábla előtt meg is pillantom a szépen kijelzett balra letérést, itt egy szép füves dombokkal szegélyezett út indul. Elindulok rajta, azonban jelzéseket sehol nem látok. Persze csak fű van mindenhol, így nem is nagyon tudtak volna hova festeni. No meg az irány is jó, így megyek tovább. Hamarosan egy elágazáshoz érek, itt találok egy magányos jelzést is, párja már sajnos nincs egyik irányba sem. Elindulok jobbra, de inkább hamar átvágok az addig követett útra. (A vázlat jelzett is egy ilyen jobbficakot, ki is volt taposva a visszavezető út, de a valóságban semmi értelmét nem láttam.) Továbbhaladva az erdőszélre jutok, ahol az út jobboldala fölött álló fák oldalán végre megpillantok pár kék jelzést. Ezen felbuzdulok, és kissé gyorsabb tempóra váltva követem tovább a völgyben kanyargó utat. Beérve az erdőbe már egyáltalán nem látok jelzést, és a kijártabb út jobbra fölfele elhagyja a völgyet. Azért elindulok rajta, de nem tűnik bíztatónak, így pár perc után visszafordulok, és inkább a völgyben megyek tovább, mert azt érzem jónak irányban.

Hajnali 4 órakor csörög az órám. Körülnézek. Még sötét van, és sűrű köd vesz körül. Nem túl ideális az induláshoz, inkább még visszadőlök kicsit. Bő fél óra alvás után végül föltápászkodok, és mire összepakolok és eszek kicsit, már kezd egész világos lenni, így 5:06 perckor nekivágok a túrának.

Hamar kiérek a faluból, csak pár szabadon lófráló mérges kutyán kell túljutnom, és egy szűk bozótoson kell átverekednem magam, hogy az erdőbe jussak, ahol sok víz és még több sár fogad. A helyi srácok mesélték tegnap este, hogy nagy vihar volt a környéken nem sokkal az érkezésem előtt. Erről nem csak a sáros-vizes talaj árulkodik: még a fák lombja és minden növény is csupa víz, így a szűk szakaszokon kapok rendesen a jóból, az első tisztásnál már a cipőm is beázik.

Első megállóm a Szabó-pallagi erdészház lesz, ameddig 4,8 kilométeren 372 m szintet kell leküzdeni, tehát viszonylag meredeken vezet felfelé az út. Próbálok jó tempót menni, de gyakran visszacsúszok a saras emelkedőkön. A nagy táskával bizony nem könnyű haladni, így még a lejtőket sem kényelmes megkocogni. Már most sejtem, hogy az első nap sem lesz egy sétagalopp.

Első kéktúrás megállóm, a Szabó-pallagi erdészház

Habár nekem is kicsit hosszabbnak tűnik az út, azért szerencsére a bódvaszilasi srácok becslése nem jön be, és már 6:13-ra az erdészházhoz érek. Táska le, igazolófüzet, tintapárna elő, pecsételés, minden vissza a táskába, és már megyek is tovább. Közben a GPS-ről kiderült, hogy sajnos nem sok hasznát fogom venni, mivel ezalatt a bő óra alatt kábé 20 percig tudta mérni az útvonalat. Gyakorlatilag ahogy erdőbe értem, eldobta a jelet, így csak a kéktúra füzet adataira tudok támaszkodni a megtett távolságokat illetően.

A következő pont a Derenk nevű romközség lesz, amitől 6,8 km-nyi séta választ el. Szerencsére itt már többnyire szintben vagy lefele kell menni, de az út állapota hasonló (sok sár és bozót). A jelzésekre viszont nem lehet panasz, jól követhetőek a felfestett kék csíkok. Lassan az erdő is ébredezik, több vadat is felriasztok: először őzeket látok, majd később a jobbomon egy hatalmas vaddisznó csörtet el, szerencsére a másik irányba. Újra és újra kis tisztásokra érek ki, amiket gyönyörűen világít meg a mögöttem felkelő nap.

Az egyik tisztás a reggeli napfényben

Egy jó adag csúszkálás és cuppogás után elérem Derenk szélét, ami meglepetésemre nem romos házakból áll, hanem az út mellett sorakozó emléktáblákból, melyek az egykori lakosok házainak helyét jelzik. Jópár ilyen tábla mellett elhaladok, mire a falu "központjába" érek. Itt egy-két elhagyott épület is található, alattuk pedig a mai második pecsételőállomás.

Már vasárnap este elindultam Bódvaszilasra, hogy hétfőn hajnalban nekivághassak az aznapra kinézett szakasznak. Hat körül indult a vonatom a nyugatiból, amiről Miskolcon át kellett szállnom. Itt máris szembesültem az első problémával: több IC is késett, amit a vonatomnak be kellett várnia, így jó másfél órás késéssel tudtam innen tovább indulni, és este 10 helyett fél 12-re érkeztem a bódvaszilasi állomásra. Itt rögtön kértem is az állomásfőnöktől egy pecsétet a kéktúra igazolófüzetembe, hogy holnap hajnalban már ne kelljen ezzel bajlódni.

Ezután a falu központja felé vettem az irányt, hogy keressek valami helyet, ahol meghúzhatom magam éjszakára. Találtam is egy szimpatikus fedett buszmegállót, ahol éppen helyi fiatalok iszogattak. Szóba elegyedtem velük. Meglepte őket késői érkezésem, aztán mikor érdeklődésükre vázoltam terveimet, még inkább megdöbbentek... :)

Szerintük már a kéktúra füzet szerint 4,8 km-re lévő erdészház is legalább 3-4 órányi gyaloglás, azt pedig egyenesen nem akarták elhinni, hogy holnap elmegyek Putnokig. Az egyik srác meg is adta a számát, hogy majd hívjam föl, ha odaérek, mert ő ezt nem hiszi el. (Végül csak smst küldtem neki, mert későn érkeztem, de remélem, hogy így is áll majd a beígért italmeghívás, ha majd következőleg Bódvaszilason járok... :)

Nulladik napi fekhelyem

Még körülbelül fél egyig beszélgettem és iszogattam a srácokkal. Jófejek voltak, elláttak mindenféle hasznos tanáccsal a környékkel kapcsolatban. Aztán szépen lassan hazaindultak, én pedig elfoglaltam fekvőhelyemet a kissé túlságosan kivilágított buszmegállóban, hogy hosszú küzdelem után végre elaludjak (ekkor még nem voltam fáradt) egy bő három órára.

Sziasztok!

No, hát hazaérkeztem. Bizony, megmérettettem és ezúttal gyengének találtattam. Feladtam. De egyáltalán nem sajnálom, sőt! Igazából maga a feladás számomra egy új és nagyon fontos tapasztalat volt, ami már régóta váratott magára. Most végre ezt is megtapasztaltam, és örömmel nyugtáztam, hogy nem is olyan szörnyű dolog. És persze örülök, hogy most pihenhetek végre pár napot... :)

Ezúton is köszi mindenkinek a bíztatást és támogatást, nagyon sokat jelentett! Remélem nem okoztam senkinek túl nagy csalódást ezzel az idő előtti befejezéssel.

Ja, és hogy miért? A sok kavarás, pecsét után rohangálás és egyéb macerák mellett nagyon kevés idő maradt az alvásra, ez alapból nagyon kimerített, de ami végül betette a kaput, az a jobb lábam elülső sípcsonti izmának a bedurranása volt. Ezzel már tegnap reggel óta küzdöttem, estére már jelentős fájdalmaim voltak miatta, ma reggelre pedig már csak gyök kettővel tudtam haladni ennek köszönhetően.

Pár adat: végül a három nap alatt bő 53 órat voltam úton, hozzávetőleg 13 órát aludtam és kábé 180 kilométert tettem meg (kavarások nélkül). 

 Végül ezt a szakaszt jártam be.

Ez a három nap is izgalmas és élményekben gazdag volt, készítettem pár képet és videót is. Tervezem, hogy a következő napokban mindhárom napról külön beszámolót írok, no meg ha még eszembe jut egy-két gondolat úgy általában a túrával kapcsolatban, azt is közzéteszem.

Köszi mégegyszer mindenkinek, aki bíztatott vagy csak követte az eseményeket!

BRÉKING: A tegnapi nap hatására  az a döntés született, hogy a Marci feladja a terveit és ma haza jön. Kicsit pihen még Ágasváron, aztán keres egy települést ahonnan indul busz. Köszöni mindenkinek a bíztatást, este már ő ír a túráról!

A mai nap még ugyan nem ért véget, mégis most írok, mert várhatóan éjfél előtt nem ér a Marci Ágasvárra, a mai napi célállomásra.

Ma is reggel 6 előtt indult, viszont a Sirok-Kékes táv a vártnál sokkal tovább tartott és eléggé megviselte. Erre jött rá az egész napos pecsét után rohangálás, ebből kifolyólag a mátrai szakaszon a pecsételgetést már biztos hanyagolni fogja. (Fotókat készít mindenhol, a pecséteket meg még lesz alkalma máskor is pótolni.) 8 órakor indult tovább Mátraházáról az utolsó 20 kilóméternek. Ez a szakasz remélhetőleg már kicsit gyorsabban fog menni, mivel nincs napsütés és a terep is ismert.

Legkésőbb holnap reggel írok, hogy mi lett a nap vége!

UPDATE: A Marci Éjjel negyed kettőre ért Ágasvárra.

Negyed tizenegykor hívott a Marci Szarvaskőről. Reggel 5:05-kor indult el, és nemsokkal telefonálás előtt ért be. Kb. 57 Km-t jelent ez távban, de ismét volt annyi kavargás benne, hogy a 60 egészen biztosan megvolt. Kb 4 óra alvás után vizes cipőben gyalogolt fél napig, nagy hátizsákkal, sárban, úgyhogy elég fáradt. Még valamit főz magának aztán megy is aludni.

Köszöni mindenkinek a bíztatást, holnap 5kor indul tovább a Mátrába, az első húsz Km-ben lesz a Kékes is. Este pedig jelentek.

u.i.: Ha van kedved csatlakozni egy napra a Marcihoz, jelezd itt a blogon, vagy írj neki smst, biztos sokat számítana útközben a társaság! 

Fél 7 körül sikerült beszélnem a Marcival, akkor épp egy buszmegállóban várta, hogy elvonuljon a vihar. Egyelőre nem túl jók a kilátások, a GPS az erdőben folyamatosan eldobja a jelet, így a megtett út mérésére sem alkalmas, csak a kéktúra útvonala alapján lehet ezt megsaccolni.

3/4 11-kor ismét hívott, már Putnokról. Az első napi cél megvan, a pecséteket is mind begyűjtötte eddig. Ez durván 62 Km-t jelent, plusz kb 10 Km-t kavargott. Holnap reggel korán kelés és még 60+ Km 15 kilós zsákkal. Holnap este ismét írok rövid összefoglalót.

A Marcinak meg hajrá!

Kérem alásan, most az lesz, hogy elindulok Bódvaszilasra, hogy kábé este 10re odaérjek, és így holnap hajnalban már el tudjak indulni az első napi cél, azaz Putnok felé.

Akit érdekel, hogy hogy haladok, annak érdemes nézegetnie a blogot, mert habár nekem nem lesz internetelérésem, bátyám jóvoltából fognak állapotfrissítések fölkerülni ide, méghozzá minden este. (Már ha van térerőm, hogy hazatelefonáljak, és elmondjam az infókat.)

No, szóval most indulok is. Nagyon köszönöm mindenkinek a bíztató szavakat és a támogatást!

Sziasztok!

Háromnegyed óra múlva kéne indulnom, és már csak össze-vissza kapkodni tudok. Végül szegény kis kekua táskámat itthonhagyom, mivel kicsit túl soknak tűnt a felszerelés hozzá, így végtére ez lesz a menetfelszerelésem. 

<----

Végül nővérem táskája lett a befutó, ebben sokkal jobban elférek

A fürdőszobai mérleg szerint 13,2 kiló a csomag súlya, viszont ebben csak 2 liter víz van, és még nincs benne a holnapra megvásárolandó kaja. Szóval azt hiszem, olyan 15 kiló körül fog mozogni a csomag, ami még talán túlélhető...

 A menetfelszerelés - egyelőre ruhák nélkül:

Ömlesztett cuccok

És a felszerelés lista:

• Kekua 40 lityós hátizsák
• Polifoam
• RP 1 kg bag mummy hálózsák
• High peak minilite sátor
• Primus mimer gázfőző + 230g-os palack
• Kekua étkészlet
• Petzl Tikka XP fejlámpa
• Garmin Etrex Venture GPS - tenksz to Szoki!
• Fogkefe, kis fogkrém, kis törülköző, fél szappan, dezodor
• 14 AA-s és 8 AAA elem a GPS-hez, fényképezőhöz és fejlámpához
• Zsepi, gyufa, napsapka
• Leukoplast, Neogranormon, Pólya, sebtapasz
• Instant levesek
• Kéktúra igazolófüzet, tintapárna
• Térképek (Bükk, Mátra, Cserhát, Börzsöny, Pilis-Visegrádi-Hegység, Budai-Hegység)

 A tervek szerint Bódvaszilastól körülbelül Nagykovácsiig megyek, a következő napi elosztásban:

1. Nap - Bódvasztilas - Putnok - 62,5 Km;1598 m+

2. Nap - Putnok - Közép-h. (Szarvaskő mellett) ~ 63 km; ~2200 m+

3. Nap - Közép-h. - Mátraverebély ~ 63,1 km; ~2300 m+

4. Nap - Mátraverebély - Szandaváralja - 61,6 km; 1782 m+

5. Nap - Szandaváralja - Magyarkút ~ 60 km; ~ 1839 m+

6. Nap - Magyarkút - Pilisszentlászló - 61,3 km; 2488 m+

7. Nap - Pilisszentlászló - Nádor-h. (Nagykovácsi mellett) ~ 60 km; ~ 1961 m+

össz: kb. 431,5 km; 14168 m+

A tervezett útvonal vázlatosan (fehérrel kiemelve)

Ha valaki esetleg ez alapján kipécézne egy napot, amikor szívesen becsatlakozik, akkor küldjön egy smst, és visszahívom, hogy megbeszéljük a részleteket. (amikor éppen be leszek kapcsolva és van térerőm.) Természetesen érdemes lesz a napi közvetítést is követni, hiszen könnyen lehet, hogy nem az előzetes terveknek megfelelően fogok haladni.

Különösen  ajánlom figyelmetekbe az utolsó két nap Budapestről könnyen megközelíthető útvonalát! A végén biztos hatványozottan fogok örülni a társaságnak...

Ha valamikor csatlakoznál, dobj egy smst a húszhéthetvenötharmincnullakilencre, és visszahívlak!

No, hát hol is kezdjem...szóval úgy 2008 eleje óta teljesítménytúrázgatok, mondhatni viszonylag intenzíven. Sok minden vonz a műfajban, többek között nagyon szeretem azt az érzést, mikor az ember a saját lábán mindnenféle segítség nélkül legyőz nagy távolságokat. Ezt egy-egy hosszútávú teljesítménytúrán kiválóan meg lehet tapasztalni, azonban már egy ideje szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy egyszer nem csak egy hétvégét kéne végigtúrázni, hanem neki kéne vágni egy egész hetes expedíciónak.

Habár eddig jelvényszerző túramozgalmakkal szinte egyáltalán nem foglalkoztam, a nagy múltú kéktúrával már egy jó ideje szemezgettem, és lassan összeboronálódott a két gondolat: miért ne próbáljak meg a kéktúrán minél többet menni egy hét alatt?

Aztán a meghatározó fordulat talán akkor történt, mikor idén tavasszal elújságoltam országos cimborámnak, Kristófnak a tervemet, hogy egyszer szeretnék úgy kábé 400 kilométert menetelni a kéktúrán, egy hét leforgása alatt. Erre Ő azt mondta, hogy biztos, hogy nem tudok hét nap egymás után 60 kilométert legyalogolni nagy táskával. Az ezt követő, mindkét oldalon változatos érveket felvonultató vita csakhamar fogadásba torkollott.

Ez a motiváltsági szintemet erősen megdobta, így minél hamarabb sort akartam keríteni az amúgy hosszútávon eddig is tervezgetett expedícióra. Mikor kiderült, hogy megüresedik egy hetem a nyáron, rögtön tudtam, mit kell tenni. Bizony, elérkezett az igazság pillanata, most bizonyíthatok. Vagy pofáraesek, de csúnyán.

 Rekonstrukció - Nem egészen így történt, de majdnem!

No, de azért viszonylag komolyra fordítván a szót, a fogadás is csak egy a sok ok közül, amiért elindulok erre az útra. Hasonlóképpen a hétre kitűzött céljaim közül is foagadás feltételeinek teljesítése (vagyis 7 napon keresztül legalább napi 60 kilométer legyaloglása) csak az egyik, emellett szeretnék a kéktúrán is minél többet előrehaladni, meg úgy általában minél többet gyalogolni egy hét alatt, kéktúra ide vagy oda. Szóval ezek a célok alapból egybevágnak, de sok olyan helyzet adódhat, amikor egyik vagy másik háttérbe szorul.

A túra - habár szívesen látom a társaságot bármilyen szakaszon - valószínűleg szinte teljes mértékben magányos küldetés lesz, de az előkészületek, a hét közbeni események (telefonos tudósítás fog a blogra fölkerülni) és az utólagos élménybeszámoló közzétételevél szertnék egy kicsit mindenkit bevonni ebbe a kalandba - hátha valakit érdekel az ilyesmi. Előre is köszönöm azoknak, akik figyelemmel kísérik az utamat, és ha csak egy-egy gondolat erejéig is lélekben velem vannak! :)

Meglátjuk, mi sül ki a dologból!