Szokatlanul nyugodt éjszaka után ébredek a szarvaskői vasútállomás szélvédett teraszán. Fél szemmel kipislogva a hálózsákból egy Bzmot-ot vélek befutni látni az állomásra. Fel- és leszálló nincs, csak a mozdonyvezető néz rám értetlenül a kis piros szerelvényből. Visszahajtom a fejem, és rögtön el is bizonytalanodok, hogy ezt most álmodtam-e vagy sem. Még talán fölébredek a karórám csipogására is egy pillanatra, de utólag ebben se vagyok már biztos. Annyi biztos, hogy "kényelmes szállásomnak" megvan a böjtje, mivel majd' egy órával tovább alszok a tervezettnél, így csak hat előtt pár perccel indulok útnak a szokásos reggeli rutin után. (Hálózsák, polifoam összepakolása, vízhólyagok leragasztása, fölöltözés és egy kis reggeli magamba diktálása.)
Szarvaskő hajnalban
Az elalvást ellensúlyozó, szinte hihetetlennek tűnő pozitívum az, hogy ezúttal száraz cipőben indulhatok az előttem álló útnak. Első megállóm úgy 10-15 méterre található szálláshelyemtől, mivel a szarvaskői pecsét lenyomását reggelre hagytam. Ezt az igazolást is beszerezve kifelé veszem az utat a településről. Közben futkosnak a gondolatok a fejemben, szinte bírkóznak egymással a pozitív és negatív dolgok a mai nappal kapcsolatban: "Az első 20 kilométer se a Bükk, se a Mátra térképen nincs rajta, és természetesen még soha nem jártam errefelé, a maradék negyven mátrai kilométert viszont elég jól ismerem. Persze ha tájékozódásról van szó, nálam soha nem lehet tudni...aztán ott van az a cirka 1400 méter szintemelkedés a Sirok-Kékestető szakasz 20 kilométerén, ami nem ígérkezik könnyűnek. De legalább végre száraz a lábam. Mondjuk mintha éreznék valami kellemetlen húzódást a jobb bokámban."
Ilyen gondolatok közepette érek ki a faluból, folytatva az enyhe emelkedést egy patakvölgyben kanyargó műúton. Hamarosan egy óriási fehér kutyát látok szembe jönni. Nem értek nagyon a fajtákhoz, de azt hiszem ez egy kuvasz lesz. Gyorsan realizálom, hogy amennyiben nincsen barátságos kedvében a jószág, akkor nincs sok esélyem, így mindent egy lapra feltéve nem elkullogni vagy hullát tettetni próbálok, hanem odamegyek barátkozni a kutyushoz. Szerencsére jól fogadja a közeledésemet, így egy percnyi simogatás után továbbindulok, búcsút véve a nálam valószínűleg markánsan nagyobb testsúllyal rendelkező ebtől. Még egy jó ideig emelkedek a betonúton mígnem kiérve az erdőből, egy hajtűkanyar után, házak közé beérve azt veszem észre, hogy már egy jó ideje nem láttam jelzést, csak ferde kék csíkokat a villanyoszlopokon. Még kicsit emelkedek a hazák mellett, ismét egy hajtűkanyart téve, de csak nem bukkan föl a rendes kék jelzés. No, hát nem tartott sokáig eltévedni, alig fél órája vagyok úton. Kissé frusztráltan kocogok vissza egészen az első hajtűkanyarig, ahol fölfedezek egy egészen apró csapást a bozótosban.
A rozsnakpusztai bélyegzőhely
Nagy nehezen betuszkolom magam az apró cserjék és a szúrós bokrok közé, és láss csodát, pár méterrel beljebb valóban ott virít a kék jelzés egy vékonyka fán. Az öröm sajnos nem tart sokáig, mivel a bozótosból kivergődve azt kell konstatálnom, hogy a sűrű, szúrós aljnövényzet alatt egy korrekt kis patak csordogál. No, hát eddig volt száraz a lábam. Itt ezen a bozótosokkal körbevett kis mezőn a jelzést is elvesztem ismét. Ismét pár perc kavarás következik, sok sok fűben tocsogással (időközben rá kellett jönnöm, hogy nem patak van a fű alatt, inkább egy apró tavacska), majd végül egy póznán lelem meg a kék csíkot. Szerencsére viszonylag hamar magam mögött hagyom a dzsungel-szerű aljnövényzetet, és normálisabb talajon folytathatom utam.
Eseménytelen kilométerek után egy betonútra érkezek, mely egy bő kilométer után egy nagyobb műútba torkollik. Ezen jobbra elindulva már csak egy kicsit haladok, majd balra, egy erdőgazdasági útra térek le. A következő kilométereken jó pár kereszteződés kerül az utamba. Jó sok erdőgazdasági út van errefelé, jelzés pedig kevés. Közben csak az igazolófüzet térképvázlatára tudok támaszkodni, ami az ilyesmi utakat nem is jelöli, így általában marad a szimpatikusabb úton elindulós technika. Körülbelül 50%-ban jönnek be a tippjeim, az esetek másik felében pár száz jelzés nélküli méter után visszafordulok, és áttérek a másik útra.
Egy kis dagonya után
Egy idő után egy szűkebb útra térve érem el a mai első pontot, a rozsnakpusztai erdészházat. Szép nagy komplexum ez, a kert kapuja tárva-nyitva. Bemegyek de nem látok senkit. Valami műhelyszerűség szintén nyitva van, ide is bemegyek, de itt se találok egy lelket se. Visszamegyek az útra, és megkerülöm az egész telket, majd a másik oldalról bemegyek a házba. Itt egy kis hahózás után már előjön valaki, és elmondja, hogy a pecsét kint van az út mellett, egy fán. No, ezt megint jól csináltam. Lehet, hogy nem ártott volna kinyomtatni az összes pecsételőhely leírását... Kicsit odébb tényleg megtalálom a bélyegzőt. Pecsételés után még eszek is egy kicsit, majd továbbindulva azonnal szörnyű látvány fogad: az erdészháztól tovább vezető út egy igazi sártenger, durva bozótossal körbe véve. Pár percet toporgok körülötte, elindulok erre-arra, de egyszerűen nincs jó megoldás.
Végül csak rászánom magam, hogy nekiinduljak, és egy kicsit szilárdabbnak tűnő heyen megkezdem a mocsár átszelését. Már a második lépésemmel boka fölé süllyedek, innentől egy elég szerencsétlen ugrálás-tocsogás következik, majd pár nagyobb lépéssel sikerül kikecmeregnem a gigantikus és meglehetősen büdös sártócsából. Mivel nem túl jó érzés a nyálkás iszap a lábszáramon, no meg szaglik is rendesen, ezért a legközelebbi nagyobb pocsolyában pancsolok egyet. Most ismét nagyobb utakat követek hosszúnak tűnő kilométereken át, mikor egy erdősebb résznél balfelől érdekes sziklaformák tűnnek fel. Hamarosan a Siroki vár is feltűnik, és nem soká már be is érek alá. Innen már betonon lehet leereszkedni egészen a településig.
A Siroki vár
Itt az első dolgom a cipő és lábmosás, majd beszabadulok egy boltba, hogy föltankoljam magam kajával a mai napra. Amúgy az idő tizenegy fele járt, és már-már kellemetlenül meleg, napsütéses idő kerekedett. Sokat izzadtam, és úgy éreztem bármit és bármennyit meg tudnék enni. A nagy bolti ámokfutásban ezúttal egy szép darab zsírszalonnát is veszek, mondván, hogy rám fér az energia. A vásárlás után pecsétet nem is keresek, mivel tudom, hogy az a falunk kívül, a kábé két kilométerre lévő vasútállomásnál van. Azért így is több időt töltöttem el Sirokon, mint terveztem, de még így is kihagytam a víztöltést, mert gondoltam, hogy majd még kifele gyalogolva is találok kutat. Nos, tévedtem. A kifelé betonozás közben egy kút se került az utamba, viszont a jobb bokám egyre inkább aggasztóan kezdett fájni.
A folytatásban: Eltűnő pecsétek! Brutál emelkedők! Szomjazás! Bedurrant lábszár! Második típusú éjszakai találkozás! ...és egy nehéz döntés.
