Kedd van, 4:30. A változatosság kedvéért az elszáguldó kamionok zaja helyett ezúttal a karórám halk csipogására riadok fel. Beletelik pár percbe míg egyáltalán fölfogom, hogy hol is vagyok, és mi van. Visszadőlök még pár kamionnyit, aztán nagy nehezen föltápászkodok. Összepakolom a fekvőhelyemet, aztán agyhalott módjára elnyammogok egy kis májkrémes kenyeret. Közben a szembelévő buszmegállóban már gyülekeznek a korán munkába menők, majd lassan körém is elkezdenek szivárogni az emberek. Itt az ideje indulnom. A cipőm még csuromvizes, így nem pazarolok száraz zoknit, jó lesz a tegnapi. Nem egy komfortos érzés, de ez van.

Putnok után, hajnalban

5:01 perckor elindulok Putnok központja felé, hogy visszatérjek a kék jelzésre. Innen még egy bő tíz perc a vasútállomás, ahol begyűjtöm a mai első pecsétet. A várost aszfaltos úton hagyom el, melyet még jópár kilométeren keresztül követek, csipáim mögül pislogva a körülöttem elterülő, szép, lankás tájra. Hamarosan a vasutat keresztezve elhagyom a műutat, de továbbra is jó minőségű, murvás úton haladok, így az erdőbe érve jó tempóval tudom megkezdeni az emelkedést. Pár bozótban csörtető vadon kívül nem sok minden zavarja meg a viszonylag lendületes fölfelé haladást az üdítően kellemes talajú  úton.

Pár kilométer múlva kiérek az erdőből, ahol már korántsem olyan rózsás a helyzet. A ködben bújkáló dombokkal körülvett mezőkön a sár uralja a terepet. Ismét manőverezgetés, csúszkálás és cuppogás következik. Uppony előtt nem sokkal  sikerül rosszul megítélnem a következő lépésemhez kiszemelt talajrész szilárdságát, így meglepetésszerűen bokáig süllyedek az érzékelhetően vendégszerető trutyiban. Kikászálódva már kisebb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy hova lépek, úgyhogy hamar el is érem a falut, ahol az első kék kútnál lábat mosok cipőstül.

Az Uppony előtti terepviszonyok

A faluban a pecsét mellett boltot is keresek, mivel be kéne tankolnom a napi kajámat. Az első szembejövő helyi útmutatására letérve a kékről elindulok a bolt felé, a falu másik végéhez. Útközben megtudom, hogy a pecsétet is itt kell keresnem. A boltba érve összeszedegetem a szükséges élelmet, de a pénztárnál kiderül, hogy a bélyegző mégse itt, hanem egy másik boltban van. Fizetés után rögtön átmegyek a másik üzletbe, ahol elmondják, hogy a pecsét nem náluk, hanem egy harmadik boltban van. Ez már jóval messzebb van, azonban igencsak közel a kék útvonalához. Szép kis kört mentem feleslegesen, no de mindegy. A harmadik közértben már megkapom a nem túl jó állapotban lévő bélyegzőt, és visszatérek a kékre, hogy ezután a tervezettnél jóval hosszabb intermezzo után elhagyjam a falut. Persze ez nem ilyen egyszerű, a patakhoz érve látom, hogy a kis fahíd az úttól jópár méterrel lejebb, a vízben nyugszik. Már eljátszadozom az átgázolás gondolatával, de mivel nincs túl sok kedvem derékig merülni, így inkább alternatív megoldás után nézek. Visszatérve a bolt utcájába szerencsére találok is egy masszívabb hidat, amin átkelve hamar újra a jelzésen találom magam.

Innentől egy jó darabig betonozás következik, amit az Uppony előtti saras élmények után egy csöppet se bánok. Egy völgyben elindulva eleinte a falun is keresztülfutó patakot követem, ami később egyre terebélyesebbé válik, majd egy nagy tóba, a Lázbérci-víztárolóba fut bele. Jobb oldalamon meredek sziklás falak tarkítják a tájat. Hirtelen rámtör az éhség, így útközben megállok egy gyors kajálásra, pár perc alatt sikerül is szinte teljesen elpusztítanom a faluban vásárolt kakaós kalácsot. Föltöltődve indulok tovább a tároló mellett kanyargó műúton. A tó meglepően hosszú, talán 4-5 kilométeren keresztül is caplatok mellette. Sajnos jórészt sűrű erdősáv takarja a kilátást, csak a víztároló végéhez közeledve lehet jobban megcsodálni az amúgy igen szép helyen fekvő tavat.

Visszanézve a Lázbérci-víztárolóra

A hosszú víztárolót elhagyva hamar felbukkanak Dédestapolcsán házai, amik között folytatom a betonkoptatást. Ezt a viszonylag nagy falvat is elhagyva még mindig a műúton haladok Mályinka felé. Itt szóba elegyedek egy kedves bácsival, aki szintén gyalog igyekszik a faluba, és útbaigazít a kék falun belüli útvonalát és a pecsét helyét illetően is. Ez utóbbi nem volt egészen pontos, így a polgármesteri hivatalból átirányítanak a majdnem szomszédos kocsmába, ahol már sikerrel begyűjtöm a következő pecsétemet. Még átnézek a boltba is néhány kimaradt dolgot beszerezni, majd egy gyors neogranormonozás, és már indulok is, hogy nekivágjak a Bükk hegyeinek.

Szép betonos szakasz Mályinka felé

Ragyogóan szép időben indulok el fölfelé Mályinka utcáin, lelkiekben készülve a következő pontig, Bánkútig leküzdendő 649 méter szintemelkedésre. Habár a faluból kifelé viszonylag meredeken haladok, az erdőbe érve már visszafogottabban emelkedik a széles, jól járható út. Persze ez sem tarthat sokáig, pár kilométer múlva egy nagy völgyben kell megkezdeni a már kissé combosabb emelkedést. Bónuszként hatalmas kidőlt fák és sűrű, csalános bozót nehezíti a folyamatos előrehaladást. Jópár kidőlt fa és rengeteg csaláncsípés után végre kiérek a völgyből, innentől kezdődik csak az igazán meredek emelkedés, ezúttal viszont már jó minőségű úton. Némi kapaszkodás után kezd kisimulni a talaj a lábam alatt. Két hátizsákos turista jön szembe. Ők a túrám alatt az elsők (a tegnapi lovasokat leszámítva), akikkel az erdőben találkoztam. Már ebből is sejtem, hogy közel lehet a pecsételőhely, és valóban, csakhamar megpillantom a bánkúti síházat és éttermet.

Látkép a kék Mályinka feletti szakaszáról: Dédestapolcsán és mögötte a völgyben a víztároló legvége

Pecsételés és egy kis kajálás után innen is továbbindulok, hogy a Cserepeskői-barlang felé vegyem az irányt. Ezen a szakaszon végre úgy érzem, hogy lendületesen haladok, most az optimista gondolatok kerülnek túlsúlyba a fejemben az egész túra kimenetelét illetően. Itt a Bükk frekventáltabb útjain már több túrázóval és gombásszal is találkozom, azért ez is üdítőleg hat a magányos menetelés közepette. Meglepően hamar elérek a Tar-kőhöz vezető igen rövid kék háromszög jelzéshez, ezt a kitérőt természetesen nem spórolom le, hiszen talán a hegység legszebb kilátópontjáról van szó. Nem is okoz csalódást, a tisztásra kiérve gyönyörű panoráma fogad. A tiszta idő ellenére a látótávolság nem túl nagy, de a környező hegyek így is nagyon szépen látszanak. Éppen itt pihen egy szintén kékező turistacsoport. Kicsit beszélgetek velük, és egyiküket megkérem, hogy csináljon rólam egy képet a kilátással. Ők hamarabb elindulnak, én még nézelődök egy kicsit, mielőtt ismét útra kelnék.

Akadálypálya Bánkút felé

Innentől még több zuhanás következik, sokszor jó kis sziklás lejtőkön, amik nagy kedvenceim, habár most ilyen nagy zsákkal azért jóval kevésbé lehet kiélvezni őket, mint könnyű cuccal. Azért egész gyorsan haladok így is, ezért egy idő után már nagyon várom, hogy elérjem a barlangot, de csak nem akar jönni. Egész komoly emelkedők következnek, és barlang még mindig sehol. Újra a negatív gondolatok kerülnek bennem túlsúlyba. Vicces, hogy milyen gyorsan változnak ezek a dolgok. Egy idő után már kezdek egy kicsit aggódni, hogy esetleg elmentem a barlang mellett, de aztán elérek egy sziklásabb szakaszhoz. Itt minden négyzetméterre jópár világítóan fehér szikla jut. Nagyon szép látványt nyújtanak a néhol mohával borított kövek az amúgy is hangulatos erdőben. Itt már sejtem, hogy közel lehet a barlang, és hamarosan fel is bukkan a látványos bejárat és rajta a pecsét-jel. Jól kimerültem, - fejben és fizikailag is - így pecsételés után egy kicsit hosszabb pihenőt tartok, és egy kis kaját is magamba nyomok.

Pózolok a Tar-kövön

Továbbindulva konstatálom, hogy időben egész jól állok. Még egy bő huszas van hátra, így akár lehet esélyem az este nyolc körüli befejezésre is. Bélapátfalváig rengeteg szintet kell veszteni, csaknem 700 méter ereszkedés jut erre a 10 kilométeres szakaszra. Viszonylag jól lehet haladni, a terep tűrhető, de azért egy idő után már fárasztóvá válik a folyamatos lefelé menés. Egyik legnagyobb hátránya a nagy és nehéz táskának, hogy az ember elveszti miatta a dinamikáját a lejtőkön, ezért nem lehet csak úgy lefelé rohangálni. Azért csak-csak haladok, és habár sok időnek tűnik, viszonylag hamar elérek a falu előtti szépen karbantartott tisztásokhoz, ahol rengeteg kiépített tűzrakóhely és elég sok pad és asztal is van. Kellemes lehet itt sütögetni meg piknikezni. Nem sokkal ezután föltűnik a Gyári-tó is, ami nagyon szép látványt nyújt a mögötte magasló sziklafallal. Itt már van egy-két vendéglátóipari egység is, köztük a Szomjas Csuka, amiről később kiderült, hogy rendelkezik kéktúra pecséttel.

Sziklarengeteg a Cserepes-kőnél

No de ezt még ekkor nem tudom, így folytatom utamat a település irányába, amitől még egy bő kilométer aszfaltozás választ el. Az igazolófüzet a cementgyár vasúti megállót írja pecsételőhelynek, ezt sajnos rögtön elvétem, ahogy beérek Bélapátfalvára, így egy jó párszáz métert vissza kell gyalogolnom. A megállóban egy villanypóznán megtalálom a dobozt, amiből két lánc is indul, de csak az egyik végén van egy régi fémbélyegző. Ezzel csinálok egy elég gyatra lenyomatot a füzetbe. Visszaindulva a falu központja felé azért még betérek egy kocsmába is egy céges bélyegzőért. Egy még nyitva lévő vegyesboltban betankolok némi üzemanyagot az estére, és megyek is tovább a falu fölött lévő apátság irányába.

Azért elég sok időt elvesztegettem itt, a korai lefekvés reménye kezd oszladozni. Egy meredek utcán hagyom el Bélapátfalvát, de továbbra is műúton haladva érem el az apátságot. Itt a jelzés kissé bizonytalannak látszik, de azért elindulok a jelölt úton. Sajnos csakhamar szem elől is tévesztem a kék sávot, így egy hosszú ide-oda rohangálás kezdődik. Már segítségül hívom a Bükk térképemet is, de sajnos ezen a részen annak sincs túl sok köze a valósághoz, van egy-két aszfaltos út, amit nem is jelöl. Közben kicsit ki is merülök, már nagyon leülnék kicsit kajálni, ezért úgy döntök, hogy összekötöm a kellemeset a hasznossal, és a csomagomat letéve, almalével és sósmogyival a kézben indulok el feltérképezni a terepet. Pár kiránduló nagyjából útbaigazít, így visszakocogok a cuccomhoz, közben egy kis mogyorót ropogtatva és meg-meghúzva az almalevet. Ahh, de jól lehet így cucc nélkül haladni! Visszaérve a cuccomhoz összekapom magam, és az útbaigazítás után már csak egy 5 perc keresgélés, míg újra rátalálok a jelzésre. Itt is jó sok időt elvacakoltam, már erősen kezd sötétedni, ahogy végre elindulok a helyes úton a következő ponthoz, a Telekessy vendégházhoz, amitől már csak szűk két kilométer választ el.

A Cserepeskői-barlang bejárata

A vendégházhoz párszáz métert le kell térni a kék útvonaláról, ezt a letérést sikeresen be is nézem, és teljes lelki nyugalommal indulok el fölfele a patakvölgyben a következő pont felé. Majd' 10 percig menetelek, mire kezd gyanússá válni a dolog. Megnézem a térképet, leesik a tantusz, és már rohanok is lefele, kissé idegesen. Visszaérek az elágazáshoz, és ezúttal már letérek a vendégház irányába. Betoppanva az épületbe csak két tévéző vendéget találok, akiktől megtudom, hogy a tulajdonos épp most ment el zuhanyozni, de egy tíz perc múlva biztos jön, várjam meg. Már egyre idegesebb vagyok, dehát nincs mit tenni, leülök és bámulom kicsit a tévét. Persze reklám megy. Inkább a térképbe és az igazolófüzetbe mélyedek. Kisvártatva betoppan a tulajdonos, és közli, hogy a pecsét kinn van egy fán, a vendégházhoz fölvezető lépcső mellett. Hmm. Elköszönök, lebattyogok, és pecsételek. Nem tudom miért ide tették a dobozt, hiszen a kék jelzésről letérve nem erre visz az ember útja. No mindegy, most vissza oda, ahonnan jöttem.

A Gyári-tó Bélapátfalva előtt

Már lassan fél kilencre jár, teljesen sötét van, és még 11 kiométer vár rám. Korai fekvés, jó vicc. Megkezdem újra az emelkedést a már ismerős patakvölgy széles, murvás útján. Legalább már hűvös van, így azért mégiscsak jobban lehet haladni. Nap közben azért sokszor izzadtam rendesen. A térkép már végig a kezemben van, és max sebességel haladok az amúgy nem rossz terepen. Hiába, hajt a frusztráció és a fáradtság. Csak már legyen vége ennek a napnak is. Néhol szélesebb utakon, olykor hangulatos, keskeny ösvényeken haladok a holdfényes éjszakában. Vadak riadnak fel mellettem az erdőben, néha közelebb, néha távolabb. Általában odavilágítva se látom már őket. Egy idő után a nagyobb utakat végleg hátrahagyva egy szép gerincúton kezdem meg a kanyargást, továbbra is elég lendületesen. Már nagyon várom, hogy végre a napi célomhoz, Szarvaskőhöz érjek, így egyre fokozom a tempót, a lejtőket gyakran megkocogva. Sok teperés után egy sziklásabb csúcsra kiérve végre feltűnnek alattam a falu fényei. 

Az innen levezető meredek, sziklás, köves lejtőt - nagy táska ide vagy oda - gyakorlatilag végig megfutom, csoda hogy nem taknyolok el. Leérve a hegyről azonnal beleütközök Szarvaskő házaiba. Véégre! Egy pillantás az órára: negyed 11 lesz pár perc múlva. Huhh, ahhoz képest, hogy mit műveltem Bélapátfalva környékén, nem is rossz. Persze a napközbeni reményekhez képest pedig elég siralmas. Elbattyogok a falu központjáig, aztán megkeresem a vasútállomást, ami nagy örömömre a faluból kifelé, a hegy felé néz. Az állomásépületnek kellemes kis tornáca van, elég szélvédett. Nagyságrendekkel jobb, mint a putnoki szállásom.

Mire nem maradt energiám...önkioldós levesezős kép a szarvaskői vasútállomáson!

Fölhívom a bátyámat, elég sokat beszélgetek vele. Egyre jobban esik dumálni valakivel. Van mit kibeszélni magamból, az is biztos. Persze főleg panaszkodok, de azért most, hogy végre letelepedhettem, megint inkább optimista vagyok. Az viszont már teljesen nyilvánvaló két nap után is, hogy akármeddig is tudom csinálni, ezen a héten minden egyes nap önmagában is óriási küzdelem lesz. Egyszerűen nem megy könnyen. Más szóval baromi nehéz. Fizikailag is, fejben is. Még főzök egy levest, megeszegetem a maradék nasikat, aztán elkészítem a fekhelyem. Kábé megint fél 12-kor tudok elaludni, ezúttal végre nyugiban. Aztán ki tudja, mit tartogat a holnap?

Olvasd tovább: 3. nap - Korai végjáték - Első rész

A második nap képei: