Pihenten ébredek a kellemesen felmelegedett sátorban. Ránézek az órámra: lassan 10 óra lesz. Heh, na igen, mára nem állítottam be ébresztőt. Milyen jó is az... Az utóbbi három keserves, sötét és hideg hajnali kelés után most a ház takarásából, a sátron keresztül is látom, hogy világos van. De végül is most már nem köt semmi, és alvás téren van mit bepótolnom, így visszadőlök kicsit. Hamarosan unokatesóm hívására ébredek, aki érdeklődik a túrával kapcsolatban. Na, itt az első magyarázkodás ideje... :) Szépen elmondom neki, hogy hogy is alakult a dolog, és sajnos befejeztem a túrát.

A feladás ezen részétől tartottam leginkább. Nem is maga az zavar, hogy nem sikerült, és ezt adott esetben el is kell mondanom, felvállalnom a barátaim, ismerőseim előtt, hanem az, hogy talán ezzel valamiféle csalódást okozok azoknak, akiket felspanoltam a projekttel kapcsolatban és lelkesen követték az eseményeket, drukkoltak nekem. Kicsit olyan érzésem van, hogy cserben hagytam őket, hogy többre számítottak tőlem. Azt hiszem, sokan megszokták a családomban, barátaim, ismerőseim között, hogy bármilyen őrült teljesítménytúra tervvel állok elő, és akármennyire is mondom, hogy "hát ez azért nagyon kemény lesz, és könnyen lehet, hogy nem sikerül", ha később rákérdeznek, hogy "na, hogy ment?", akkor mindig a "hát, kemény volt, de végül meglett" választ kapják egy visszafogott mosoly kíséretében.

Az Ágasvári turistaház - eddig jutottam 3 nap alatt Bódvaszilasról (~181 km, ~6380 m+)

Most pedig eddigi legjobban "promózott" kísérletemen vallok kudarcot, amikor a legtöbben tudtak a terveimről, és sokan szurkoltak. A döntéssel kapcsolatban még mindig nincs bennem kétely, de az érdeklődők cserben hagyása miatt nyugtalan vagyok kicsit. Őrlődök, hogy vajon a túlzott kényelmességem vagy egyszerűen az irreális tervek, netán a túlzottan spontán kivitelezés miatt alakult-e így. Talán jó volt így, csak nem kellett volna blogolnom róla, és reklámoznom fűnek-fának.

Azért a nagy pihentségben feléledő gondolattúltengésem mellett is elegendőnek bizonyul az utóbbi napok felhalmozott alváshiánya ahhoz, hogy megint visszadőljek (már csak azért is, mert megtehetem), így végül csak 11 óra körül kúszok ki az apró sátorból. Az idő gyönyörű, hét ágra süt a nap. Végre itt az ideje egy rendes reggelinek...vagy inkább ebéd lesz ez már? Előszedem a cumóimat, és célba veszem a turistaház melletti padot. Nem ér különösebb meglepetésként, de csak valami elképesztő lassúsággal tudok odasántikálni a tőlem 5 méterre lévő célponthoz. Ami már jobban meglep az az, hogy leülve és a lábamat megvizsgálva észreveszem, hogy a jobb bokám kábé a kétszeresére dagadt. Uhh. Ilyen még nem volt velem. És bizony, ha terhelem, fáj is rendesen. Azt hiszem, ezzel az utóbbi gondolatmenetem lehetséges megoldásai közül kihúzhatom a kényelmi tényezőt. Ezzel semmilyen akaraterő mellett nem tudtam volna 10-20 kilométernél többet gyalogolni.

Végre egy tisztességes, hosszú étkezés

Egyelőre ezt a gondot félretéve hozzálátok a reggeli/ebédemhez, majd fölhívom a bátyámat buszmenetrendért. Elég hosszan üldögélek és eszegetek, élvezem a szabadságot, hogy van időm mindenre. No meg hihetetlen űr tátong a gyomromban. Gondolom fogyhattam jó pár kilót az elmúlt napokban, így már most elkezdem a feltöltődést, és szinte minden ehető dolgot elpusztítok, amit csak találok. Közben fölhívom Kristófot is, hogy értesítsem, hogy megnyerte a fogadást. (Hú, erre emlékeztek még, hogy ilyen is volt?) Persze nem kárörvend, rendes. (Amúgy a túra közben is végig drukkolt, biztatott.)

Napsütés, szép táj, kajálás, pihenés. Szép az élet, na. Azért a láblógatás is véget ér egyszer, és összeszedelődzködöm, hogy elinduljak a kiszemelt kora délutáni mátrakeresztesi buszhoz. A lábam miatt hagyok rá időt bőven. Erre bizony szükség is van. Indulás után hamar megállapítom, hogy itt bizony maximum 2 km/h-s száguldásra lehet számítani, és bizony fáj a bokám rendesen, ahogy emelgetem a lábam a köves lejtőkön lefelé haladva. Úgy érzem, hogy egyszerűen a lábfej emelgetéséért felelős, a sípcsont előtt végigfutó izom nem bírja ellátni a feladatát. Húzódik, nyikorog, fáj. Ennyire rosszra azért nem számítottam. Durva szenvedés árán, körülbelül 2 óra alatt botorkálok-botladozok-sántikálok végig a négy kilométeres úton. Szerencsére így is van még időm a busz érkezéséig, addig elnyújtózok a buszmegállóban.

Mátrakeresztes - végleg vége a gyaloglásnak

Pásztón még átszállok, itt van is még egy fél órám, így teszek egy látogatást egy boltba, hogy kicsit föltankoljak a hazaútra, aztán megvendégelem magam egy kis sütire a Csibe cukrászdában. Végül is sokat spóroltam, jóval drágább lett volna végigcsinálni az egész hetet... :) A busz érkezése előtt nem sokkal visszabattyogok a megállóba. A beérkező buszon nagy örömömre bőven van ülőhely, így igen kellemes az utam egészen a Stadionokig. Innen még egy jó adag békávézás, és már otthon is vagyok.

Hát, nem így képzeltem a hazaérkezést, de így is örömmel fogadnak. Jó volt ez így is, ez a bő három nap is sokkal intenzívebb élmény volt, mint ahogy azt előtte bármikor is gondoltam. Mesélek egy kicsit a szüleimnek, testvéreimnek. Van mit, bőven. Este, miután ettem, és kifújtam magam egy kicsit, összeszedem a gondolataimat, és nekiülök, hogy megírjam a többieknek is, hogy mi volt. Hát... Feladtam...végre.