Így egy szűk liter víz és egy fájós boka büszke tulajdonosaként érkezek a siroki vasútállomásra, ahol egyszerűen nem találom a pecsétet, pedig emlékezek a Mátrabércről is, hogy ott díszelgett az egyik fenyőfán. Azonban most a kis felfestett pecsét bélyegző nélkül árválkodik a magas fa törzsén. Próbálok becsöngetni az állomásépület melletti házikóba, de nem érkezik válasz. Előkotrom a mobilomat, és fölhívom a bátyámat, aki az okt fórumon megtalálja, hogy a pecsétet mostanában a faluban érdemes keresni. Na, szép. Kicsit még panaszkodok a telefonba a bokámról meg az általában nem túl jó kilátásaimról. Kemény szakasz előtt állok, hiszen a következő 20 km-en rengeteg emelkedés mellett kell följutnom a kékesre, és onnantól van még egy húszas hátra. Kezdek erősen kételkedni benne, hogy sikerülni fog ez a nap. Csinálok egy fényképet pecsételés helyett, eszek egy kis szalonnás kenyeret (ami sajnos nem esik túl jól), majd fél egy fele indulok neki a túrám eddigi legkeményebb szakaszának.

Nézegetem a térképet, de forrást csak viszonylag nagyobb kitérőkkel tudnék útba ejteni, így úgy döntök, hogy a Kékesig egyszerűen spórolok a vízzel. Nem kell sokat várni, míg tisztességes emelkedésbe kezd az út. Eleinte még jó lendületesen haladok, talán majdnem másfél órát is megyek egész korrekt sebességgel. Aztán persze egyszercsak elkezd elhagyni az erőm. Iszok és kajálok egy kicsit, és innentől próbálok egy kicsit visszafogottabban menni, nehogy lerobbanjak. A meredeken felfelé haladás alatt minden lépésnél egyre inkább érzem, hogy a jobb lábammal valami tényleg nincs rendben. Ahogy a lábfejemet emelgetem, akkor nyilal valami furcsa fájdalom a sípcsontom elején végighúzódó izom aljába. Azért még bőven bírható a dolog, inkább a fogyó energiáimmal kell küzdenem egyelőre. Közben becsatlakozik a sárga jelzés, vagyis elérem Jóidő-nyakat, ez eddig a bő harmada a gerincen fölfelé kanyargó útnak.

A Siroki vasútállomáson - pecsét helyett

Innentől akármennyire is próbálok ésszel menni, végleg úgy érzem, hogy minden erőm elhagy. Eléggé szomjazom, de nem akarom már most fölhajtani a maradék kevés vizemet. Az álmosság is rám tör egyre erősödő hullámokban. Most sorban kell szép kis huplikat megmászni, de már nagyon nem akaródzik menni. Az agyműködésem is készenléti üzemmódba vált, már csak a "Feküdj be a bozótba és aludj!" üzenetet üvölti a szervezetem felé. Hihetetlen lassúsággal küzdöm magam át Szederjes-tetőn és Jaguson. Mire Oroszlánvár durván meredek ormára is felkapaszkodok, már darabokban vagyok. Úgy döntök, hogy megpróbálok pihenéssel gyűjteni egy kis erőt, így leheveredek a csúcs jellegzetes púpjának tövébe. Ez most bizony igencsak jól esik. Amúgy gyönyörű a táj és az idő is, csak a nagyhátizsákos túrázáshoz tűnik most túl melegnek a klíma. De így heverészve...hát, tudnék most itt aludni egy fél napot is. 

Azért szerencsére sikerül erőt vennem magamon, és negyed óra heverészés után búcsút veszek az utópiába illő helytől, és visszavéve a táskát megkezdem a meredek ereszkedést a csúcsról. Ez se megy most valami gyorsan egyrészt a táska, másrészt a rosszabbodó lábam miatt. Persze a lejtő sem tart sokáig, hiszen hamar emelkedőbe vált a már hosszú kilométerek óta hullámvasutazó gerincút. Sajnos hamar szertefoszlik a pihenés hatása, így továbbra is csak vonszolom magamat. Ismét egy apró örökkévalóságnak tűnik, mire elérem a következő célt, Hármashatárt. Itt csak egy régi fémbélyegzőt találok, amivel készítek is egy jó ronda lenyomatot a füzetembe, majd veszek egy utolsó nagy levegőt Kékesre való fölmenetel előtt egy újabb negyed órás ledőlés formájában.

Ezután még mindig hasonlóan félholtan folytatom az utamat, de már úgy érzem, hogy talán tényleg képes leszek megállás nélkül elérni a csúcsot. A Markazi-kaput elhagyva lassan rátérek a gerincút végső és egyben leglátványosabb szakaszára, ami nagy kedvencem. Innentől már húz a csúcs közelsége és a táj is jobban leköti a figyelmem, így ezt a szakaszt már egy kicsit kevésbé érzem szenvedősnek. Jó adag emelkedés után elhagyom a Sas-követ is, majd a kék kereszt becsatlakozásától elkezdődik az utolsó, sziklás emelkedő. Lassan, izzadva, de kitartóan haladok felfele. Eszembe jut egy srác, akivel a 2008-as via dolorosán találkoztam ezen a szakaszon. Délelőtt volt. Én lefelé sántikáltam bő 100 km-el és több, mint 5000 m szinttel a lábamban, több mint egy nap gyaloglás után, a fickó pedig fölfele gyalogolt nagy hátizsákkal a hátán. Gondolom kéktúrázott. Köszöntünk egymásnak, és szenvedő arccal megkérdezte, hogy mennyi van még hátra a csúcsig. Én megnyugtattam, hogy már nincs sok, közben meg magamban nem értettem, hogy mit szenved. Ha tudná, hogy én min vagyok túl... Na most, ahogy a végét járom nagy hátizsákkal felfelé szenvedve magam az emelkedőn, azt hiszem végre megértettem a srácot. Sokféleképp lehet szenvedni, na.

Kilátás már a Mátra hegyeiről

Este hét körül érek föl végre a csúcsra. Huhh, ez szenvedős volt. Körülbelül hat és fél óra alatt küzdöttem le ezt a 20 kilométeres szakaszt. A 2009-es Mátrabércen ugyanez 3 óra 17 percembe került. Csinálok egy önkioldós képet Magyarország tetején, majd egy éppen elpakoló árustól érdeklődöm a pecsét holléte felől. A szanatórium felé irányít, ahova elkísér egy éppen tőle elköszönő idős hölgy, mondván, hogy ő tud egy rövidebb utat. Valóban tud, a kerítés fölső szakaszán lévő résen megyünk be a kertbe, majd megmutatja, melyik bejáratnál találom a portát. Itt egy fiatal lány van éppen, aki úgy tűnik, hogy általában az egész kéktúráról nem is hallott még, nem hogy a pecsétről tudjon bármit is, viszont áhítattal és nagy csodálkozással hallgatja, hogy én most mit is csináltam az utóbbi napokban. A pecsét dolgot nem erőltetem sokáig, mivel elég késő van, és már Siroknál se sikerült beszerezni az igazolást, így úgy döntök, hogy ma már nem fogok ezzel törődni. A Mátrában amúgy is viszonylag gyakran járok. Azért a kedves lány ad még egy szanatóriumi bélyegzőt. Ezen mondjuk Mátraháza szerepel, de ezt segítőkészen kihúzza, és átírja Kékestetőre. :) Elköszönök, majd visszamegyek a tetőre, ugyanúgy a kerítésen keresztül. (Utólag persze kiderült, hogy a főbejáratnál lévő bódénál tudtam volna megszerezni a pecsétet... :)

Mivel a vizem már egy jó ideje elfogyott, még továbbindulás előtt kút után nézek, de sajnos nem találok. Teszek egy kört valami boltot vagy kocsmát keresve, de sajnos már minden bezárt, úgyhogy víz nélkül maradok Mátraházáig. Nem gond, az úgyis csak egy kis lefelé innen. Legalábbis az lenne, ha nem követném az egyik legnagyobb ostobaságot a túrám során. Egy rosszul berögzült emlék miatt sikerül a rossz sípályán elindulnom lefele, ami persze kegyetlenül meredek. De tényleg, valami röhejesen meredek. És természetesen mire rájövök a hibára, addigra már nyertem egy száz méter felfelé kapaszkodást. Dühös lennék, de már ahhoz sincs energiám. Valahogy visszamászok utolsó erőmmel, aztán már a helyes, lankásabb sípályán kezdem el az ereszkedést, néha egy kis kocogást beiktatva.

Nyolc óra van már, mikor Mátraházán megrohamozok végre egy kék kutat. Már egészen kezd sötétedni, és még mindig hátra van 18 km Ágasvárig. Hát, most bizony nagyon vacak helyzetben vagyok. A víz jót tett, viszont még mindig nagyon fáradt vagyok, és a bokámmal most már valami tényleg nagyon nincs rendben. Megint bejelentkezek bátyámnál, elmondom a helyzet állását, közte azt is, hogy ma éjfél előtt biztos nem érek célt. Gáz ez így, nagyon. Még ha fizikailag jól is lennék, nem lehet minden nap 18-19 órát gyalogolni és 4-5-öt aludni. Nem tudom, mi lesz így.

Jelzéses fa a gerincút mellett

Elindulok, a Csór-hegy alja felé veszem az irányt. Az erdőben már jó sötét van, hamarosan a fejlámpa is előkerül. Széles utakat követve érek ki a műút mellé. A Vörösmarty fogadó mellett elhaladva (a pecsétszerzéssel már nem is próbálkozok) keresztezem a betonutat, majd elérem a Csór-hegy alatti elágazást. Itt az okt lent megy el, míg a kék kereszt fölfele veszi az irányt a hegytetőre. Elindulok a kék jelzésen, de a durván föltúrt és hulladék gallyakkal teli úton hamar elvesztem a jelet, így úgy döntök, hogy a hasonló hosszú, de számomra ismerősebb kék kereszten megyek Galyatetőre, inkább nem kockáztatok meg egy durva eltévedést ilyen későn. A kéktúra már úgy is háttérbe szorult a pecsétes kavarás miatt, így már inkább csak a távval fogalkozok. A Csór-hegyre is kapaszkodni kell rendesen, de az esti hűvös levegőben azért könnyebben mennek a felfelé szakaszok, mint nap közben, viszont a lábfájásom egyre komolyabb problémává válik.

Fölérve a hegyre és a gerincen elindulva már elég komolyan sántítok, és egyre komolyabban pörög az agyam azon, hogy akkor most hogyan tovább ezzel az egész expedícióval. Valahol a gerinc közepe felé kikristályosodik bennem, hogy ennek most bizony itt van a vége. Igen, az egésznek. Ezt sajnos így nem lehet. Egyszerűen túlságosan kimerítettem és leamortizáltam magam. Még ha holnap tovább is tudnék valahogy szenvedni, nagyon nem lenne egészséges. Ezt a mai napot még kikerekítem 60 km-re, és utána hazamegyek pihenni. Igen, most ezt kell csinálni. Nem látok alternatívát. Az út hamarosan letér a gerincről, én pedig kicsit bizonytalan vagyok az iránnyal kapcsolatban, mivel közben némi köd is társult a sötétséghez. Meglátok egy tábortüzet, ami mellett két fickó üldögél. Odalépek hozzájuk, köszönök, és megkérdezem, hogy merre megy a jelzés. Meglepődött és értetlen arckifejezés a válasz, majd valami számomra nem beazonosítható idegennyelven szólalnak meg, talán szlovákul. Végül angolul sikerül lekommunikálni a dolgot, és meg is találom a jelzés folytatását. Azért vicces, hogy alig találkozok emberekkel az erdőben, erre pont az éjszaka közepén pont külföldiekbe futok bele.

A Markazi-tó és mögötte az erőmű - még mindig a Kékestetőre vezető gerincútról

Még egy adag sántikálás és bukdácsolás után végre elérem Galyatetőt, ahol beiktatok egy rövid kajaszünetet és pihenőt. Iszonyatosan meg vagyok már halva, semmi kedvem nincs újra elhagyni egy települést az erdő ködös sötétjéért. Annyi vigasztal legalább, hogy ezt a szakaszt a csillagvizsgálóig nagyon jól ismerem, mivel Mátraszentimrén van egy nyaralónk, ahonnan gyakran teszek erre kirándulásokat. Valahogy föl is tápászkodok, és fölbattyogok a kilátóhoz, majd tovább a sok jelzést követve. Nagy helyismeretem ellenére is kavarok egy kicsit a nagy ködnek köszönhetően egy föltúrt elágazásban, de szerencsére nem sok idő megy el ezzel. Az ezután következő kellemes talajú, fenyveses szakaszon is már eléggé fáj a haladás, a jobb lábfejem föl-le mozgatása már nagyon kellemetlen. Hamarosan elérem a csillagvizsgálót, ami után jobbra fordulva Mátraszentistván felé veszem az irányt. A villanyvezeték mellett botladozok a köves úton, a lábam pedig percről percre egy rosszabb. Beérve a faluba már úgy érzem, hogy az álmosságomon sem tudok úrrá lenni. Erősen kezdek gondolkozni azon, hogy az Ágasvárra való 7,6 km-es átmenetel helyett inkább átsétálok Mátraszentimrére, ahol akár ágyban is alhatok. Viszont sajnos ez csak 2 kilométer, amivel alulmaradnék a mára is kitűzött 60 kilométerhez képest.

Kellemetlen egy döntési helyzet, mert jól tudom mivel jár az Ágasvári opció. Már 10 óra múlt, és ilyen állapotban ez a szakasz még legalább két órába fog telni. A jbb lábam már nem csak akadályoz a gyors haladásban, de fáj is rendesen, főleg ha beleakad egy-egy kőbe vagy gyökérbe. A szemem pedig majd lecsukódik. Nem érdekel. Menni kell, legalább ez a szerencsétlen három nap sikerüljön, ha már ilyen csúnyán bebukom ezt a hét napos célkitűzést. Így nekiindulok életem egyik legkeservesebb hét kilométerének. Szinte minden lépésnél küzdenem kell az ébren maradásért, és minden harmadik lépésemnél belebotlok valamibe, amitől szörnyen fáj a lábam. Sziklás, olykor kapaszkodós-mászós részek következnek. Nem is tudom, hogy vergődöm végig magam itt, de egyszercsak feltűnik a kék háromszög jelés. Innen tudom, hogy már nincs sok hátra. Még 15-20 percnyi öröklétnek tetsző botorkálás, és végre elérem a turistaházat.

Végre Kékestetőn - Ezért most meg kellett szenvedni

Áááh! Vége, végre vége a szenvedésnek. Valami egészen hihetetlen érzés letenni a táskát, és leülni a házzal szemben lévő padra. Fújok párat. A döntésemmel kapcsolatban nincs bennem kétség. Igen, most ez így sikerült, ez van. Az órámra nézek: negyed kettő van. Hát, hosszúra sikeredett ez a nap. Reggel még nem gondoltam, hogy így lesz vége, de ez lett belőle. Megcsörgetem a bátyámat, hátha ébren van. Föl is veszi, elújságolom neki a némileg szomorú hírt, és hogy majd akkor holnap valamikor hazaérkezek, most pedig alszom egy nagyot. Egy kevés kajálás után neki is állítok a kis sátor felverésének, a túra alatt először és persze utoljára is. Most van neki ideális hely is (a turistaház oldala mellett, jó kis szélvédett rész van), no meg most egy kicsit hosszabb alvásra készülök. Pár perc alatt már áll is az elég szerencsétlenül kinéző tákolmány. Meglepően jól elférek benne cuccostul. Még átfut pár gondolat a fejemen a túráról, a fogadásról, a feladásról, a barátaimról, akik gondoltak rám, az utóbbi napok élményeiről és már alszom is.

A harmadik nap képei:

Hamarosan jön pár újabb bejegyzés: a  4. (vagyis +1.) nap rövid története, egy-két összegző gondolat, a fogadás végkifejlete, egy fíling video valamint egy poszt a blog jövőjéről.