Az émelyítően édes piskótatekercsen rágódva sétálok ki Aggtelek házai közül, már csak egy fejvizezésre állok meg az utolsó kék kútnál. A faluból kiérve még egy jó ideig a betont koptatom, míg végül a jelzés jobbra elhagyja a műutat. Innentől a tisztásokkal és tarvágásokkal tarkított erdőben ismét a sár az úr. No meg a pókhálók. Meg a legyek, meg a muslicák. Ritka frusztráló kilométerek következnek, gyakorlatilag minden lépésemre több pókháló jut, melyeket jobb esetben a lábammal, rosszabb esetben az arcommal távolítok el a helyükről. Közben folyamatosan manőverezgetni kell a sártócsák között, a fejem körül körözgető rovarpark pedig csak ráadás. Kicsit már fáradtnak érzem magam a dologhoz, de tűrni kell.
Hmmm...hát igen.
Egy bő órán át viaskodok a vadonnal, közben kétszer benézem a jelzés irányváltásait, de végül kiérek az erdőből, és egy nagyon szép, lankás táj tárul elém. A jelzés hamar rátér egy műútra, amin már egészen a következő faluig, Zádorfalváig vezet az utam. Itt betérek a kocsmába a pecsétért, majd az utcán leülök egy elhagyott ház lépcsőjére, hogy kifújjam magam és egy kis energiát magamhoz vegyek. Most 43 kilométer környékén járok, tehát már csak szűk húsz van hátra a napi célomig. Egészen jól állok időben, négy körül már indulok is tovább a következő falu, Gömörszőlős irányába.
A Zádorfalvára vezető műút
A térképvázlaton jól látszik, hogy még mielőtt kiérnék a faluból, a műútról balra le kell térni, majd többé-kevésbé irányban maradva, egy völgyet követve lehet elérni a következő állomást. A falu végét jelző tábla előtt meg is pillantom a szépen kijelzett balra letérést, itt egy szép füves dombokkal szegélyezett út indul. Elindulok rajta, azonban jelzéseket sehol nem látok. Persze csak fű van mindenhol, így nem is nagyon tudtak volna hova festeni. No meg az irány is jó, így megyek tovább. Hamarosan egy elágazáshoz érek, itt találok egy magányos jelzést is, párja már sajnos nincs egyik irányba sem. Elindulok jobbra, de inkább hamar átvágok az addig követett útra. (A vázlat jelzett is egy ilyen jobbficakot, ki is volt taposva a visszavezető út, de a valóságban semmi értelmét nem láttam.) Továbbhaladva az erdőszélre jutok, ahol az út jobboldala fölött álló fák oldalán végre megpillantok pár kék jelzést. Ezen felbuzdulok, és kissé gyorsabb tempóra váltva követem tovább a völgyben kanyargó utat. Beérve az erdőbe már egyáltalán nem látok jelzést, és a kijártabb út jobbra fölfele elhagyja a völgyet. Azért elindulok rajta, de nem tűnik bíztatónak, így pár perc után visszafordulok, és inkább a völgyben megyek tovább, mert azt érzem jónak irányban.
Zádorfalvai pihenő...fáradnak a lábak is...
A völgyben viszont sajnos hamar realizálom, hogy bizony itt nincs út, de azért megyek kitartóan tovább, mert irányban csak jó lehet. Út nincs, de sár annál több, így egyfolytában manőverezgetni kell és ide-oda ugrálni, néha jobbra, néha pedig balra mászva föl kicsit az árok falán. Egy jó ideig dzsungelkommandózok a teljesen kijáratlan árokban, mire végre valahára kiérek az erdőből. Egy domb tetejéről két falut pillantok meg: az egyiknek biztos Gömörszőlősnek kell lennie, a másik pedig az eggyel utána lévő pont, Kelemér lesz. Az viszont probléma, hogy kábé azonos távolságra vagyok mindkettőtől. Végül a jobb oldali település felé indulok el, hiszen annak kell a soron következőnek lennie. Hamarosan egy műútba ütközök. Ez meglep, mivel a térképvázlat nem jelzi, hogy Gömörszölősre menne ilyen irányból aszfaltos út, de hát amúgy sincs jobb választásom, mint elindulni rajta. Az igazán nagy meglepetés akkor ér, amikor a faluba érve megpillantom a táblát: "Üdvözöljük Zádorfalván!" Na, ezt meg hogy a retekbe csináltam?? Másfélóra gyaloglás, és ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Azta. Ehhez azért kell tehetség.
Visszabattyogok a falu központjáig, hogy újra rátérjek a kék jelzésre. Mentálisan teljesen megsemmisültem, de azért erőt veszek magamon, és újra elindulok kifelé a faluból, immáron másodszorra. Még megállok egy kútnál vizet tölteni, de eközben elkezd esni az eső a már egy ideje gyülekező sötét fellegekből. Az egyre vészjóslóbb dörgések és sűrűbb villanások meggyőznek, hogy talán most érdemes lesz inkább a közeli buszmegállóba behúzódni egy időre. Ez jó döntésnek bizonyul, mivel pár perc múlva már csak úgy ömlik az eső és a villámok is jó közel csapdosnak.
Már este hat körül jár az idő, és a vihar még mindig nem akar csendesedni. A hátralévő táv még mindig csaknem húsz kilométer. Nem túl jók a kilátásaim. Ha végre el is áll az eső, egy olyan úton kell továbbindulnom, ahol fogalmam sincs, hogy hol megy a kék jelzés. Kezdenek erős kétségek támadni bennem, hogy egyáltalán ezt az első napot tudom-e abszolválni. A várakozás idejét próbálom kihasználni: kajálok, döglök egy kicsit, majd fölhívom a bátyámat és fölvázolom neki a nem túl rózsás helyzetet. Ha neadjisten még ma Putnokra érek, az is késő este lesz, úgyhogy majd csak smst küldök.
Gömörszőlős felé...ezúttal már a jó úton.
Várok tovább. Háromnegyed hét fele elkezdenek távolodni a villámok, és az eső is kicsit alábbhagy. Jólvan, akkor most vagy soha, menjünk. Összekaparom magam és hét előtt öt perccel ismét elindulok a már ismerős úton. Ezúttal végig árgus szemekkel figyelem a jelzéseket, és még mielőtt az erdőbe érnék, minden kis útnak tetsző képződményen elindulok, hátha rábukkanok a rejtélyesen eltűnő kék út folytatására. Végül egy, az erdőhöz nagyon közeli, széles, de viszonylag kijáratlan úton akadok rá az áhíott jelzésre. Ez az irány érzésem szerint abszolút nem felel meg a térképvázlatnak, de az érzéseimben ugye már nem bízom. Az úton végig magasra nőtt gazban csoszogok, ez pillanatok alatt az eddigieknél is jobban átáztatja a cipőmet, a különböző tűskés vacakok pedig folyamatosan karistolják a bokámat és a lábszáramat. A táj azért némileg kárpótól, nagyon szép ez a lankás vidék így eső után, az esti fényekben.
Mivel most végre rátalálván a helyes útra kicsit magasabb fokozatra váltottam, elég hamar elérem Gömörszőlős házait. (Habár furcsa irányból érkezem, de sebaj.) Itt megérdeklődőm, hogy hol találom a faluházat, majd pecsételés után már indulok is tovább Kelemérre, amitől csak egy pár kilométernyi aszfaltozás választ el. Ide már sötétben érek, de szerencsére a fogadó még nyitva van, ahol megkapom a mai utolsó pecsétemet.A fogadóban a tulajdonost és a vendégeket is meglepi késői érkezésem, és érdeklődnek a további terveim felől. Kicsit ledöbbennek, hogy én még tovább akarok menni Putnokra, hiszen már későre jár (20:30 körül lehetett). Azt mondják, hogy a tó melletti szakasz ingoványos, ezért sötétben semmiképp ne menjek arra. Putnoktól is óvva intenek, azt mondják, hogy éjszaka nem túl barátságos alakok mászkálnak ott. Nagyon próbálnak marasztalni, látszik, hogy tényleg aggódnak értem. Én minden érvüket próbálom leszerelni egy meggyőző "tudok én magamra vigyázni"-val vagy egyéb hasonló frappáns frázisokkal. Végül megígérem nekik, hogy a tavat elkerülöm, ők pedig elmagyarázzák, hol tudom magam viszonylag biztonságos helyen meghúzni Putnokon. Elköszönök, és elindulok kifelé az aszfalton.
Azt hittem, nem fogok tudni pecsételni, így fényképeztem...azért átjön a frissesség, nem?
Úgy döntök, hogy innentől Putnokig végig a műutat követem, a kanyarlevágásoknál se térek át a kékre, ezzel nagyjából kompenzálom a tó kihagyását. Lassan koromsötét lesz, előveszem a fejlámpát. Az út közepén haladok zombi üzemmódban, de elég tempósan, mivel már nagyon elegem van. Iszonyat fáradt vagyok, legszívesebben csak ledőlnék és aludnék. Egy nagyon, nagyon hosszú órán keresztül gyaloglok a semmiben, mire végre elérem Putnok legszélső házait. Hamarosan két srác jön szembe, kicsit beszélgetek velük. Kérdezgetnek, hogy nem félek-e éjszaka egyedül túrázni az erdőben, meg ilyesmi. Haladok tovább, egy idő után elérem a főutat. Itt balra elindulok kifelé a városból, hogy megkeressem a buszmegállót, amit a kelemériek ajánlottak. Meg is találom. Valóban kint van nagyjából a településről, de közvetlenül a főút mellett van, ami iszonyú forgalmas. Itt se lesz egy nyugodt éjszakám. Azért jobbhíján letelepszek. 22:30 van. Nem is olyan nagyon vészes.
Kipakolászok, elkezdek vizet forralni a leveshez. Közben felhívom a bátyámat, és vázolom neki a helyzetet. Megvacsorázok, és úgy 23:30 körül bújok be a hálózsákba. Holnap megint 4:30-as kelés. Hát, ez egy kemény nap volt. Iszonyat nehezen, de csak sikerült a terv. Plusz egy szűk tizes, amit rátettem. Ez így nem lesz egy gyerekjáték. De nagyon nem.
Az útmenti lámpák erős fénye ellenére hamar elnyom az álom, de úgy érzem, hogy szinte percenként felriadok a mellettem elszáguldó autók és kamionok zajára. Azért próbálok aludni, mert holnap kezdődik minden előlről...
Olvasd tovább: 2. nap - Továbbmenni, tovább szívni
Az első nap képei:
